Sok esztendeje történt már, amikor eről a történetről hallottam, amit egy pap barátom mesélt el:
„... karácsony előtt néhány nappal vonattal utaztam hazafelé. A szerelvényre az utolsó pillanatban ugrott fel két fiatal, akik éppen abba a fülkébe jöttek, amelyben én is ültem. Ruházatuknál csak a beszédük volt feltűnőbb. Sajnos negatív értelemben. A szeminárium imádságos légköre után meglehetősen nagy zuhanás volt számomra az ilyen beszédet hallgatni. Hamar kiderült, hogy az előző éjszakát nem tanulással és nem is imádkozással töltötték, hanem nagy buliban vettek részt, s annak nyomait viselték testükön, lelkükön egyaránt. Egyikük az ablak mellé ült le, kinézett és rögtön megjegyezte: „Milyen mocskos ez az ablak!” Önkéntelenül is arra pillantottam, tényleg koszos volt kívülről. Közben magamban azt gondoltam: „Lám, a tisztaság iránti igény még megvan bennük.” Röviden szidták még az egész vasúttársaságot a koszos vagonok miatt, aztán témát váltottak. Néhány állomás után leszálltak, s én azt gondoltam, hogy most biztosan örülnek, mert nem kell tovább utazniuk a piszkos vonaton. Helyükre kellemesebb társaság érkezett, egy fiatal házaspár két gyermekkel, s az anyukán látszott, hogy hamarosan már a harmadiknak örülhetnek. A vonat már indult is tovább. Kislányuk az ablak melletti szabad helyre ült le, kinézet és pár perc elteltével megszólalt: „Milyen gyönyörű a havas táj!”
Aztán a karácsonyi készülődésről kezdtek el beszélgetni és a nagyszülőkről, akikhez úton voltak. Magamban elgondolkoztam: a kislány azon az ülésen ül, mint kicsit korábban a bulizó fiatal, és mégis, ugyanarról a helyről mást láttak. Egyikük csak a koszos ablakig látott, a gyerek pedig észre sem vette az ablakot meg a koszt, hanem a gyönyörű tájat szemlélte a piszkos ablakon keresztül.